Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az alázatról

2008.04.17

 

Mi az alázat?

 

Azt hiszed megalázkodás?

Azt hiszed megalázás?

 

Az alázat erő.

Csak ebben a világban nem ismerik igazán.

Vagy ha ismerik, akkor nem tudják, hogy mi is az ereje.

Én sem vagyok teljesen tisztában vele.

Én is csak sejtem, de az tuti, hogy még annál is több, mint amit én érzek most ebből.

 

Az alázatnak két féle formája létezik ebben a világban.

Az egyik a gyengeségből eredő alázat, a másik az erőből, elfogadásból, tiszteletből fakadó alázat. Az utóbbi az Eredeti, az egy. Amikor az alázatom és a méltóságom egyenrangú.

 

Az alázat az, amikor odaadom magam valaminek, amit nem ismerek, de engedem, hogy vezessen. Amikor egy jó vezetőt követek. Tisztában vagyok vele, hogy ő többet lát a helyzetből, mint én. Elfogadom az irányítását. Bár ekkor sem vagyok gyengébb nála, egy jó vezetőnél ilyen nincs. A két fél méltósága teljesen egyértelmű, magától értetődik. Ekkor is egyenrangú vagyok, csak alázat van bennem felé, azért, mert az, aki.

Az alázat bizalom.

Elsősorban önmagamban bízok.

Abban, hogy tisztán érzem, kinek adom oda magam.

Ki lesz a vezetőm. Ki mutat utat.

A valódi vezető irányában természetes az alázat. Természetes, mert belőlem fakad és engem is előrébb visz. Bennem is elindít egy erőt, egy pozitív hatást.

A valódi vezető már bejárta ezt az utat. Tudja, érzi, hogy mire van szükségem.

Az alázatom egy megelőlegezett tisztelet.

Ezt tisztelem benne.

Azt, hogy már bejárta az utat, és még most is dolgozik ezen a helyzeten, önmagán.

Az alázat ma sokkal inkább abból fakad, hogy úgy érezzük, nem vagyunk olyan erősek, hogy ellentmondjunk valakinek, vagy valaminek. Ezért megalázkodunk.

Ez azonban ellentétes önmagunkkal.

 

Sajnos bennem is előfordul ez a helyzet, bevallom. Amikor előkerül, akkor már általában benne vagyok. Ekkor már más helyzetből szükséges néznem a helyzetemet. Ekkor már muszáj valamilyen kompromisszumot kötnöm. Veled, vagy magammal. Pedig nem lenne szükséges ide eljutnom. Előbb is eszmélhetnék, de én halogató típus vagyok. Ezért belecsúszom ebbe a hibába rendszeresen. Ezen változtatnom kell, változtatni szükséges. Nekem az.

 

Valódi alázatot például akkor láthatok, ha egy küzdősport esetében megnézem az edzést. Amikor a tanulók belépnek a terembe. Amiről én régen azt gondoltam, hogy csak egy fejbiccentés, amit látok. Amikor azonban alázat jelenik meg. Egy tisztelet a mester irányába, egy alázat a terem, a szellemiség, a jelen, a jelenlevők felé. Ez alázat, ez erő, ez valami, ami több.

Az alázat az általam beláthatatlan, a felismerhetetlen és bejáratlan út, és annak ismerője irányába mutat.

 

A napokban folyamatosan azt a jelzést kapom, hogy tanuljak alázatot. Persze ez mindig viszonyítás kérdése, de valóban tanulnom kell. A Mindenség irányából érkező impulzusok a megvalósulást biztosítják. Nekem csak az a feladatom, hogy végrehajtsam azt, amit nekem szükséges megtennem. Ehhez alázat szükséges. Az én alázatom. Feléd, a mosoly felé. A kihívás felé. Azért, mert bár érzem, hogy meg tudom tenni, amit kérsz tőlem…azt nem tudhatom, hogy mi jön közbe. Azokat megoldani alázat nélkül nem igazán lehetséges. Mert az önbizalmam elnyomja az éberségemet. Ekkor elveszítem a dolgok menetét. Ekkor nem érezhetem, hogy mire kellene figyelnem.

 

Az alázat, egyensúlyi kérdés. Egyensúly önbizalom, méltóság és alázat között.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

alázat,...

(Rea, 2008.11.14 21:18)

“Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.

Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap beérhetjük azzal, hogy szerények vagyunk és iparkodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamainkat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk magunknak. S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel.” (Márai Sándor: Az igazi)