Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az aggódásról

2008.04.17

Az aggódás nem alaptermészetem.

De erre csak 30 éves koromban jöttem rá.

Kellett pár év mire ide eljutottam.

Addig viszont megéltem az aggódás sok formáját.

Tapasztalati út az enyém.

Semmi mást nem adhattam másnak, csak a megtapasztalás lehetőségét.

Azt, hogy önmagában merje és képes legyen megérteni a dolgok létezését, megtapasztalását.

Szerintem a teljesség létezik bennem, ahogy benned is. Persze ezt neked magadnak kell megtapasztalni. Volt, hogy én már megtapasztaltam a magamét. Azt viszont nem adhatom neked, az az én teljességem.

Amint megtapasztalom a teljességem, nem vagyok képes ugyanúgy viszonyulni ebben a világban. Minden megváltozik. Bennem. Megváltozom, mert megváltoztatok mindent, amit szeretnék. Úgy élek, ahogy én élni vágyom.

 

Amikor aggódom, akkor valami mást helyezek előtérbe. Egy olyan valami lebeg a szemem előtt, melyet nem látok be igazán. Melyet nem értek. Amihez tulajdonképpen semmi közöm, nincs. Ezt a valamit szeretném mondjuk megoldani, de tenni és viszonyulni hozzá nem is igazán merek. Azonnal kiszolgáltatott helyzetet teremtek, magamban.

Ekkor létrehozom az aggódásom tárgyát. Megtestesítem azt.

Amikor megszületik, abban a pillanatban elveszítem a kontrollt, persze, ha volt ilyen egyáltalán. Mondjam inkább, hogy azt a kevés kontrollt is elveszítem? Igen! Így van.

Egy gondolat megszületett.

Onnan indul, hogy csak rágondolok. Létrehozok. És mivel inkább a félelmemre koncentrálok, mint a megoldandó feladat lépéseire, a megoldható próbatételekre…elveszem benne.

Azt mondanám, hogy túl nagyot fogok rajta. Túl távolra nézek, túl sokat akarok befogadni belőle. Ettől veszítem el a lényegemet.

Ha ezt a pillanatot meg tudom ragadni magamban, akkor megérthetem a folyamatot, magát. Itt születik, vagy hal el csírájában valami. Valami, ami azért jönne létre, hogy a megtapasztalásnak ne csak a pozitív oldalait éljem meg. Ami néha elkerülhetetlen. Néha szükséges, de néha teljességel felesleges. Csak újabb, és újabb köröket iktatok be magamnak.

No jó, nem felesleges, de elkerülhető, ha eltökélt vagyok magammal szemben.

 

Ha ezt a pillanatot nem kapom el, folytatódik az alkotás.

Az alkotás, és én elveszek. Elveszek, és elveszítem a fonalat. Csak azzal tudok és fogok foglalkozni, hogy mi is történik velem és miért vagyok ilyen szerencsétlen.

Csak jönnek az impulzusok és csak kapkodom a fejem.

Végül is ez egy elég jó játék.

Igen, jól értettél.

Jó játék.

Az én játékom.

Magamnak.

Azért, hogy fenntartsak egy helyzetet.

Azért, hogy ugyanúgy működhessek, mint annak előtte.

Másik oldalról viszont leköti az összes figyelmemet. Azzal foglalkozom, amivel nem kellene.

Ott van előttem a lépés, a lehetőség, de én csak az akadályt látom és azt, hogy miképp nem lehet. Vagy csak azt látom benne, hogy mire nincs hatalmam.

Pedig én hoztam létre…amit ilyenkor természetesen cseppet sem látok át.

A sárkányommal küzdök épp.

Leköt a harc.

 

Biztos ismered azt a történetet, ami arról szól, hogy bekötötték emberek szemét, és megkérétk mondják el azt, hogy mit látnak, amikor leveszik a kötést.

Az egyik azt mondta, hogy oszlopokat lát.

A másik azt mondta, hogy ő egy hegygerincet lát.

A harmadik kanyargó ösvényről beszélt.

És így tovább.

Persze a lényeg az, hogy a mikor megmutatták az elefántot, tiszta lett számukra, hogy a részeket látták. A részeket, túl közelről. Megoldhatatlanul közelről.

Ez történik itt is. Túl közelről látom a problémát. Túlértékelem azt. Túl erősnek vélem, mert közvetlenül előttem áll, eltakarva a Napomat.

Amikor aggódom ez történik velem. Elveszítem a fonalat. Ne mértem, hogy mi az ami elém állt. Mit akar, és miért ekkora nagy…és félni, aggódni kezdek a megoldhatatlanság végett.

Külömbség van a félelem és az aggódás között. A félelem egy adott helyzettől, embertől, valamitől való félelem. Az aggódás azonban a félelem játéka. Azzal játszom, hogy félek, és ezt rendszeresen, szinte kiszámítottan teszem, már előre.

És itt a kulcs az előre vetítetten van!

Persze mindezt magamban. Feltehetőleg azért ,mert könyebb aggódnom, mint ránéznem a helyzetre, és azt mondanom, hogy ez nem az én feladatom. Vagy ránézni, és azt mondani, hogy megoldható.

Itt a tudatosság és a lélekjelenlét a legfontosabb.

Elkapni a teremtés pillanatát, és ránézni. Merni ránézni.

Legalábbis nekem ez a megoldásom erre.

Ma már ez.

....

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.